Előrebocsátjuk, hogy a szerző Buffy-, Japán- és horrorrajongó (nem feltétlenül ebben a sorrendben), az alábbi kritka ennek fényében elfogult. De az Átok - The Grudge jó, már aki szereti a lassú sodrású, nyomasztó japán horrort, nyugati ijesztgetéssel felhigítva.
Népnemzeti hiedelem
"Japánban azt tartják, hogy ha valaki nagy bánattal vagy haraggal a szívében hal meg, az érzés nem tűnik el, ott marad a helyen, és ami ott történt, újra és újra megismétlődik. A halál része lesz a helynek, és mindenkit megöl, aki oda bemerészkedik" - avatja be a nézőt egy sokat látott nyomozó a film aranymetszési pontján Az Átok alaptörténetét adó japán népnemzeti hiedelembe. A sztoriról talán elég is ennyi, abban már most megegyezhetünk, hogy a japán horror nem a folyton megújuló alapötletek és a fordulatos történetvezetés miatt jó. Éppen elég hozzá a japán toposz, az a bizonyos múltban elkövetett, féltékenységből és dühből táplálkozó bűn, ami nem hagy nyugalmat az élőknek.
Mert ez bizony klasszikus japán kísértetfilm, hiába az amerikai gyártás. Takashi Shimizu rendező saját két évvel ezelőtti, Japánban hatalmas sikert aratott Ju-On című filmjének remake-jét készítette el, vegyes szereposztással és persze jóval nagyobb büdzséből. A film természetesen nem A kör folytatása, annak ellenére, hogy a forgalmazó a tavalyelőtt bemutatott horrorremake-kel reklámozza azt. (Jó érzékkel a kereskedelmi tévék főműsorai után közvetlenül, épphogy csak tíz után, hadd fossanak be az érzékenyebb idegrendszerű tévénézők.)
Az összehasonlítás azonban nem véletlen, egyrészt a film operatőre, Hideo Yamamoto fényképezte A Kör című filmet is, így képi világában nagyon hasonlít arra, vagy talán még inkább A kör eredetijére, a Ringura. Annak ellenére, hogy ez az amerikai változat, a film ízig-vérig japán: szűk terek, áttetsző tolóajtók, monitorok kékes fénye az arcokon, ilyesmi.
Hangszalagok
Sarah Michelle Gellar nagyjából a Buffy-ból, meg a Tudom, mit tettél tavaly nyáron-ból ismert figuráját, vagyis a figuráját hozza, ez elsőre kicsit furcsa így japán körítéssel, de meg lehet szokni. Buffy-rajongóknak ugyan talán nehezebb lesz, tekintve, hogy a filmben egy darab vicces vámpír sincs, vannak viszont kevésbé vicces kísértetszerűségek, vagyis csak egy, ami pontosan úgy nyöszörög, mint amikor az ember óvodában rátalál a kis légnyomáson rezgő hangszalagok semmihez sem hasonlítható hangjára. És az óvodai emlék ellenére ez sem szórakoztató.

A film ide-oda ugrál az időben, a múltat a néző nem visszaemlékezésekből ismerheti meg, hanem közvetlenül meg van mutatva, aztán leesik, hogy ez azért van, merthogy újra és újra megtörténik az a bizonyos szörnyűség. A két idő a végén összefonódik, ésatöbbi.

A filmbe az amerikai gyártás miatt természetesen azért került egy-két nyugati típusú ijesztgetés, tejüveg ajtók mögött mögött elsuhanó árnyak, egyre fokozódó zene, szőke nő retteg. Erre szükség is van, hiszen az amerikai és európai nagyközönség talán kevésbé fogékony a keleti típusú kísértetes nyomasztásra. A japán horrorról például érdemes tudni, hogy a nem egyértelmű végkifejlet az ottani nézőknek már önmagában is feszültségforrás, miközben a nyugatiak számára megszokott, vagy egyenesen bosszantó lezárása egy filmnek. Szerencsére A köréhez hasonló bugyuta sztori (aki megnézi a videót, meghal) itt kimarad, van helyette egy alap yurei (kb. bosszúálló kísértet)-történet, rendesen kifejtve.

Akinek barátai nem tanácsolták A kör megtekintését, az ezt a filmet se nézze meg, mert nem fog tudni aludni.